Íme a mese, amit a pályázatra küldtem. Nem nyertem idén semmit, csak egy jó mesét. Az illusztrációkat Brendan Wenzel honlapján találtam.
− Igazán nem én vagyok a hibás! Honnan tudhattam volna, hogy nem szabad
bemenni, mikor tárva-nyitva volt az ajtó? − magyaráztam az állatkert
igazgatójának egy nyári délután.
−
Megkérhetlek, hogy vezess végig a történteken? − kérdezte udvariasan az
igazgató.
−
Hát persze! − vágtam rá.
Végre lehetőségem volt arra, hogy bebizonyítsam az ártatlanságomat.
Az úgy volt, hogy Papus meg Mamus
meglepett a születésnapomon egy kirándulással. Az úticélt én választhattam. Az
állatkertet választottam, mert az a kedvenc helyem az egész világon. Azok az
édes kis csincsillák, meg a zabálnivaló gorillák! El sem tudom mondani, hogy
mennyire szeretek itt lenni! Be is ültünk Papus kisbuszába, és pingvin módra
totyogtunk az állatkert felé, ugyanis Papus kisbusza már negyven éves. Az
rengeteg. Egy, kettő, három, négy, öt, aztán sok, aztán harmincöt, harminchat,
harmincnyolc és utána negyven. Ez azt jelenti, hogy rettenetesen lassú, és a
legsimább úton is pattog, mint egy ügető ló. Az állatkert kapujában galambok
csipegették a gyerekek által lepotyogtatott perecdarabkákat. Én egy egész
kiflicsücsköt adtam nekik. Örültek neki, ellentétben Mamussal.