Íme a mese, amit a pályázatra küldtem. Nem nyertem idén semmit, csak egy jó mesét. Az illusztrációkat Brendan Wenzel honlapján találtam.
− Igazán nem én vagyok a hibás! Honnan tudhattam volna, hogy nem szabad
bemenni, mikor tárva-nyitva volt az ajtó? − magyaráztam az állatkert
igazgatójának egy nyári délután.
−
Megkérhetlek, hogy vezess végig a történteken? − kérdezte udvariasan az
igazgató.
−
Hát persze! − vágtam rá.
Végre lehetőségem volt arra, hogy bebizonyítsam az ártatlanságomat.
Az úgy volt, hogy Papus meg Mamus
meglepett a születésnapomon egy kirándulással. Az úticélt én választhattam. Az
állatkertet választottam, mert az a kedvenc helyem az egész világon. Azok az
édes kis csincsillák, meg a zabálnivaló gorillák! El sem tudom mondani, hogy
mennyire szeretek itt lenni! Be is ültünk Papus kisbuszába, és pingvin módra
totyogtunk az állatkert felé, ugyanis Papus kisbusza már negyven éves. Az
rengeteg. Egy, kettő, három, négy, öt, aztán sok, aztán harmincöt, harminchat,
harmincnyolc és utána negyven. Ez azt jelenti, hogy rettenetesen lassú, és a
legsimább úton is pattog, mint egy ügető ló. Az állatkert kapujában galambok
csipegették a gyerekek által lepotyogtatott perecdarabkákat. Én egy egész
kiflicsücsköt adtam nekik. Örültek neki, ellentétben Mamussal.
Az első állat, akinél megálltunk,
József volt, a viziló. Én neveztem el a többi állattal együtt.
Az igazgató meglepetten nézett.
− A vizilovat én neveztem el a fiam után!
Nagyon csúnyán nézhettem az
igazgatóra, mert intett, hogy folytassam.
.
A viziló kerítésénél álltam.
Kiáltottam egy nagyot.
− JÓÓZSEEEEF!!!
Szép lassan kiemelkedett a két
inciripinciri füle. Kipislantott a víz alól, és amint meglátott, izgulni
kezdett. Kis farkacskáját úgy csóválta, mintha egy motorcsónak jönne ki a
vízből. Kitrappolt a kerítés mellé, és odadörgölte az orrát. Megvakargattam,
mert tudom, hogy szegénynek mindig ott viszket.
A következő állomásom Gizella
volt, a flamingó. Ellentétben Józseffel, Gizella kecsesen és némán tipegett ki
a tóból, és mint minden alkalommal, balettozott. Nála jobb balerinát még
életemben nem láttam! Csatlakoztam hozzá. Együtt forogtunk egészen addig, amíg
bele nem estem Zizi malac mocsarába. Együtt nevettünk Gizellával, mert csupa
sár lettem.
Harmadiknak meglátogattam
Bestiást, a farkast. Nagyot üvöltöttem neki.
− AÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!!!! AU AU AU!
Ez a jelszavunk.
Bestiás rohant felém. Mit látnak
szemeim! Bestiás apuka lett!
− Na neee! Nella? A farkaslány?
Mondtam én, hogy összeilletek! Bestiás, te vén szépség!
Bestiás annyi idős, mint én, egy
napon születtünk, júliusban lettünk hét évesek. Az sok ám! Csak plusz két év,
és mindketten tízévesek leszünk.
Elköszöntem Bestiástól és kis
családjától, és tovább indultam. Nem is kellett sokat mennem, mire megláttam ŐT.
Soha nem láttam még ehhez foghatót. Új állatka volt. Úgy nézett ki, mint egy
ormányos malacka. Csíkos volt, és röfögött. A világ legaranyosabb teremtménye!
Közelebb mentem hozzá, és elolvastam a tábláját.
− T-ta-tap-í-ír. Tapír! Papus! Mamus!
Találtam egy tapírt!
Papus és Mamus Gizellát
csodálták. Nem is vagyok meglepve. Gizella gyönyörű állat.
Így aztán nélkülük kezdtem el a rituálét. Elővettem a cetlit
a zsebemből. Anélkül nem megyek az állatkertbe soha. Rá van rajzolva a három
lépés, amit meg kell tenni, hogy a családba fogadjuk a jövevényt. Íme:
1. pont: Adj neki nevet!
Elkezdtem tulajdonságokon gondolkozni:
− Tapír, dagi, csíkos, kicsi...
Megvan! Papír! A te neved ezentúl Papír.
Elővettem Apus alkoholos filcét a
zsebemből, és nagy betűkkel ráírtam a táblájára, hogy “PAPÍR”
− Szóval te firkálgatod össze a
táblákat, ahányszor új állat érkezik? – szakított félbe újra az igazgató, de
annyira benne voltam a mesélésben, hogy nem foglalkoztam vele.
2. pont: Hívd fel rá a látogatók
figyelmét!
Ettől a lépéstől József óta
félek. Mikor József rituáléját csináltam, fölálltam a kerítés tetejére, egyik
lábamat felemeltem és megpróbáltam pörögni, de megcsúsztam, és beestem
Monoklihoz, a pandához. József végül megkapta a nevét, de nem miattam. Akkor
nagyon szégyenkeztem. Magamból is hülyét csináltam, és József sosem lett
rituáléztatva. Inkább Monoklira tereltem a figyelmet. Híres is lett, pedig őt
már a családba fogadtam egyszer. De József sosem lett az.
− Hát te voltál az?! − förmedt rám az igazgató.
. − ...N..nem? − próbálkoztam, de már
túl késő volt. Elárultam magam.
− Azóta el akarom kapni azt a pernahajdert, amióta az első állatkánkat
“üdvözölte”.
− Hát akkor most megvagyok.... Gratulálok? − kérdeztem összezavarodva.
− Köszönöm − mondta megelégedve az igazgató, és hátradőlt a
gurulósszékében. – Folytasd!
Szóval, Papírral nem tehettem meg,
hogy félbe marad a rituálé. Át kellett gondolnom, hogyan keltsek figyelmet.
Támadt is egy ötletem. Fölkapaszkodtam a kerítésére. Nem volt ám könnyű
feladat, nagyon magas volt a kerítés, és olyan sima a cipőm talpa, hogy egyszer-kétszer
meg is csúsztam. De végül a tetejére értem. Nagyon szeretek a magasban lenni,
ezért ott leültem egy kicsit, lóbálni a lábam. Egészen Józsefig elláttam.
Később észrevettem a nagy dobozt
Papír ketrecében. Minden ketrecben van egy. Olyan, mint egy csinos kis kutyaház
alakú karton doboz embereknek. Nem tudom jobban elmondani, de az igazgató úr
úgyis tudja, miről beszélek. Észrevettem, hogy ahányszor bemegy egy gondozó, hirtelen
megszólal a zene, meg mindenféle színű fények villanak fel. Megláttam, hogy
résnyire nyitva maradt az ajtaja. Hát ez remek! Rögtön eszembe jutott egy új
terv, az előző úgyis túl kockázatos volt. Megfogtam a rácsot magam alatt, és
lecsusszantam. Néhányan az arra sétáló látogatók közül megálltak. Ha tudták
volna, hogy milyen izgalmak következnek még!
− Kérlek, térj vissza a lényegre − türelmetlenkedett az igazgató.
− Jól van, jól van, már térek is!
Elkezdtem az utamat lefelé.
Először csak lógtam a kerítés tetejéről, és kapálóztam a lábammal, hogy
találjak egy biztos pontot. Már kezdtek fáradni a karjaim, mikor megtaláltam
azt a lyukat, amibe belefért a lábam. Szép lassan leértem, és szemtől szemben
álltam Papírral. Köszöntem neki, szép lassan megsimogattam, megkerestem a
csikis pontját, meg a viszketős pontját. Ez ugyanis a harmadik pont: megtudni
MINDENT róla. A viszketősét, a csikizősét, mert így könnyebb lesz befogadni.
− Értem. Folytasd − türelmetlenkedett már megint az igazgató.
− Miért tetszik ennyire sietni?
− Találkozóm lesz egy óra múlva, és félek, hogy addigra SEM leszünk
kész.
− Értem. Rövidre fogom.
Ott tartottam, hogy a harmadik
pontot elvégeztem a második előtt. Megsimiztem, megvakartam, megcsikiztem, aztán
elindultam a házikó felé. Lassan kinyitottam az ajtót. Nem volt bent senki.
Körbenéztem, és a kis szoba közepén ott állt magányosan egy forgósszék. Belevetődtem.
Forogtam, forogtam, végül hirtelen megállítottam magam úgy, hogy szemben legyek
a kisasztallal, amin a mindenféle színű gombok voltak. Először a kedvenc
színemet nyomtam meg, a lilát. Elsötétedett a ketrec, és fölcsillant a lila
fény. Nagyon jól nézett ki! A következő kiválasztott az átlátszó piros volt,
ami pirosat köpködött. Aztán a sárga gomb, ami zöldre festette a tájat, végül a
kék rózsaszínt teremtett.
Láttam egy ötödik gombot, ami nem
volt áttetsző, hanem matt piros. Veszélyesnek tűnt. Szeretem a veszélyeset.
Fölemeltem magasra a kezem, és mint a filmekben, lassított felvételben
lecsaptam a gombot. Semmi nem történt. Vártam. Úgy döntöttem, hogy tízig
számolok, és aztán megnyomom mégegyszer. Egy, kettő, három, négy, öt, hét, hat,
nyolc, kilenc...... TÍZ!
Hangos kattogást hallottam.
Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy az emberek sikítoznak, mutogatnak,
néhányan rohangáltak is. Kimentem és láttam, hogy Papír alvósketrece nyitva
van. Ott feküdt Papír Mamusa, meg Papusa. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen
kicsi és helyes kis tapírnak ekkora behemótok a szülei???
A nagy zajra fölébredtek, és morogva
felém fordultak. Nem örültek neki, hogy fölkeltettem őket. Elkezdtem kiabálni:
− PAPUUUS!!! MAMUUUUS!!! PAAAAPUUUS!!!!
ÁÁÁÁÁÁ!!! SEGÍTSETEK!!!
Papus meg Mamus ott termettek a
kerítés előtt, de nem tudták, mit tegyenek. Ekkor jött az igazgató bácsi, megmentett,
és behozott ebbe a különösen színes és vidám börtönbe.
−
Remek. Szerintem mindent elmeséltél − mondta elégedetten az igazgató.
− Akkor most mi lesz? − kérdezdtem, abban
reményedve, hogy nem lesz semmi baj.
−
Hát, nem is tudom... Elengednélek, de még nem vagyok teljesen kész veled. Van
még egy feladatod.
Kivitt Józsefhez.
−
Tessék − mondta.
−
Most mit csináljak?
−
Fejezd be a rituálét.
Ennyire még semminek sem örültem a szülinapomon! Felálltam a kerítésre,
egy lábamat hátul lelógattam, behunytam a szemem, és azt képzeltem, Gizellával
táncolok. Mamusék azt állítják, hogy öt másodpercig forogtam, mielőtt Józsefre
estem, én azt állítom, hogy húsz percig pörögtem mielőtt direkt rádőltem
Józsefre.