2013. február 3., vasárnap

A sziget

Nóra elkezdett Marciról meséket írni, de engem kihagyott belőle. Pedig egy igazi marcis mesében nekem is szerepelnem kell!




A sziget nagyon meleg volt. Emma meg Marci unatkoztak. Hiszen itt voltak egy éve! Minden fát ismertek. Beszélgettek a tengerrel, énekeltek a széllel, de már minden dalt és minden történetet unos-untig elismételtek. Már csak menedéket kerestek az erdőben a meleg elől. Azt hitték, örökre itt maradnak, egészen addig a napig, amikor észrevették, hogy a legzöldebb, legfrissebb, és legfiatalabb fák lógatják a koronájukat.
     Tudták, hogy itt valami nem stimmel, és felmásztak egy fára, hogy körülnézzenek. Amit láttak, elkeserítő volt. Az ötezer eves esőerdő haldoklott! Az állatok szomjaztak, és a tengerszint egyre messzebre és messzebbre menekült. Mások ilyenkor kivágnák a már úgyis haldokló fákat, építenének egy tutajt, és elhagynák a szigetet, még mielőtt rájuk szárad az élet. Egy ideig úgy tűnt, hogy Emmáék is ezt teszik, de nem. Marci kémiai kísérleteket végzett. Száraz farönkökből faragott egy szűrőt, beleöntött egy kis tengervizet, megvárta, míg a só leülepszik, és kiszűrte. Emma elment a tengerpartra, és odahívta jóbarátait, a delfineket, akik hívták a rákokat, aztán Emma kiáltott a kis majmoknak is. Megkérdezte őket, hátha van valami ötletük.  A majmok fölmásztak a pálmafákra, és levertek onnan pár kókuszt. Abból Emma próbált egy kis tápanyagot szerezni. Tudták ezt a folyamatot tartani egy ideig, de lassú volt, és kevés. A fák haldokoltak. Marci is nagyon elfáradt. Úgy nézett ki, hogy föladják. Elsétáltak a partra, és leültek. Olyan szomorúak voltak, hogy sírtak. Amit nagyon ritkán tesznek, pontosabban csak akkor, ha összevesznek. De ez nem attól volt. Ők, meg a fák jó barátok voltak. Látni, ahogy haldokolnak, egyszerűen összetörte a szívüket. Ekkor föltámadt a szél. Emma altatót dúdolt vele, ettől nagyobb lett az ereje. Aztán kikerekedtek a szemei, fölállt, szembe állt a széllel, és hangosan, bátran énekelt tovább. Marci látta, hogy ez hatásos, a szél csak jött. Befutott az erdőbe, és szólt a fáknak, meg az állatoknak, hogy jön a szél, bújjanak el. Mindenki talált magának menedéket, és elbújt a szél elől, ami olyan erős lett, hogy négyezer eves fákat döntött ki. Marci visszafutott a partra, és kiabálni kezdett:
       − Nem hallod? A szél énekel neked! Csapj hullámokat! Adj vizet! – kiabálta a tengernek – Hozz hurrikánt! Öntözd meg a növényeket!
A tenger elkezdett hullámozni, ezzel hívva az esőt is. Óriási vihar keletkezett. Hangos volt, és rongált. De Emmáékat nem győzte le. Egyre jobban bátorították a természetet. A fák felbátorodtak, a virágok előbújtak, és az állatok rohangáltak. Emma csak énekelt, és énekelt a szélnek. Marci nyugtatta az állatokat, és bátorította a vizet, meg a növényeket. Végül a fák kivirágoztak, az erdő színes lett, és az állatok lenyugodtak. A szél fölkapta Emmát, és lerakta egy élettel teli bátor fa tetejére. Onnan lemászott, és Marcival lefeküdtek a természet gyönyörű ölébe aludni. Két nap múlva elkezdték az építkezést. Építettek egy szép nagy házat, meg óriási hintákat, amivel közlekedtek a szigeten a fák között. Úgy döntöttek, nem várnak segítségre. Ők itt maradnak.


Nóra marcis meséjét elolvashatod itt.